Zsupsz... ugrom, mert ugrani akarok

Írtam, mert írnom kellett. Úgy éreztem, nem tudom azokat a gondolatokat, érzéseket magamban tartani. Nem voltak magasröptűek, nem voltak világmegváltók. De jöttek. Érlelődött bennem, magába szívott mindent, ami én vagyok, egyfajta édes esszencia. Leírva más. Sokszor nehéz leírni az érzéseket. Kevés a szó, néha ugyanaz másnak mást jelent. Néha az én színeim másnak szürkeség. Van, hogy csak túlzott ömlengésnek tűnik. Mert nem tudok írni. Nem tudok csak úgy fogalmazni. Érzék kérdése tán, az hiányzik? Vagy a rutin, a tapasztalat? Mi kell ahhoz, hogy a feltörő gondolatok a színek viharos forgataga helyett szivárványszerű rendben sorakozzanak. Egy kerek egészet adva. Értelmet a szavak mögé.

Nehéz, borzasztóan nehéz írni. Mármint jól írni. Úgy, hogy érdemes és egyben érdekes legyen olvasni. Úgy, hogy visszaadja azt, ami bennem van, és úgy, ahogy bennem megfogant. Kicsattannak a szavak, melyek leírva sokszor mást mutatnak. Én értem, én tudom mi miből fakad. Vajon más is így érzi?

Írtam, mert írnom kellett. Talán olvasta is. Nem tudom. Válasz még nem érkezett. De jobban van. Tudom. Újra szárnyal. Siklik a tömeg felett, felragadja őket, táncot jár velük. Ez így van jól. Pár sorától, néhány szótól én is szárnyat növesztek, nyomába szegődök. Én is adni akarok, én is szeretnék másnak sokat jelenteni. Vagy az is épp elég, ha picit, de jót. Csak egy mosoly, egy kósza vidám pillanat, vagy bármi, ami nem lenne ott, ha nem lennék ott, ha nem repülnék éppen OTT. Nem számít a személyem, nem számít, hogy ki vagyok, nem számít hová tartok. A lényeg az, hogy adhatok.

Talán... Nomen est omen