Zsupsz... ugrom, mert ugrani akarok

Úton önmagam megismeréséhez vezető ösvényen. Úton-útfélen...

Nem tudom, hogy a konkrét személy elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban, vagy csak az van benne, vagy enélkül is borultam volna. Még nem tudom. Valószínűleg ki fog derülni, meg fogom érteni. Önmagam.

Elvesztem. Nem tudtam ki vagyok, miért vagyok, hova tartok, mit akarok, mire vagyok képes. Ezen válaszokra való adásra sem képes, sem hajlandó nem voltam. Nem bírtam kiszakadni a saját magam által kreált mocsárból.

Minden bizonnyal mélyre gyökerező pszichológiai okai lehetnek. Vagyis gyanítom, hogy így van. Eddig mereven elutasítottam, hogy a gyerekkoromban (is) kell keresni a választ, vagy tulajdonképpen csak ott. Le akartam zárni azt a korszakot, le akartam zárni a szüleimmel a kapcsolatot. Nem akartam emlékezni a rosszra, nem akartam olyanná válni mint ők, ugyanazokat a hibákat elkövetve. Magát az elvet is elutasítottam, mondván a felnőttkori énemet nem befolyásolja a gyerekkorom, hiszen én azt elfelejtettem, én azzal nem akarok törődni, én jó és még jobb ember kívánok lenni. Nem akarok hinni a pszichológia ezen részében, túl mesterkéltnek tűnik, túl okoskodónak, túl... Túlságosan félek talán szembenézni önmagammal. Fogalmam sincs. De már érdekel, már szeretném tudni a fenti kérdésekre a választ.

Újra vettem levegőt. Újra kezdem összerakni a szétesett darabjaimat. Félek a hullámvölgytől. Biztos, hogy eljön. A kérdés az, hogy túl tudom-e élni, és hogy meddig tart a felfelé ívelő pálya, amíg bizakodok, hiszek és emelkedek.

Nem merem felvállalni a félelmem mások előtt. A negatív és fekete gondolataim. Erősnek akarom mutatni magam. Nem akarom, hogy mások sajnáljanak. De valahol, ha mélyen magamba nézek, mégiscsak vágyom rá. Elmondanám, elsírnám bánatom, jól esne ha pátyolgatnának kicsit, ha sajnálnának amikor nagyon magam alatt vagyok. El akarom hitetni magammal, hogy ez rossz dolog, és én nem is vagyok ilyen. De be kell látnom, hogy mégiscsak bennem van ez is.

Több blogot írok. A személyiségem más-más szeletét. Nem akarom, hogy bárki lássa mindet együtt. Félek talán megnyílni teljesen? Nem tudom. Aki a nagyon rosszat látja, nem szeretném ha látná a jobbat, mert én magam is félek a hullámzástól. Aki a jót látja, nem szeretném ha látná a borzalmat, mert... Nem tudom miért. Szégyent érzek azt hiszem. Pedig belőlem jön az is.

Akaratlanul írok néha össze-vissza. Mármint ugyanazt a gondolatot, vagy elvet másképp mondom el két különböző embernek. Főleg, ha egy lányról van szó. Zavarba jövök. Igyekszem a legjobb arcom mutatni, de mégsem sikerül. Nem képmutatás talán, főleg nem hazugság, mert minden igaz. Talán túlkombinálom a dolgot. Vagy fordítva, szabadjára engedem a bennem rejlő gondolatokat és kifejezésmódokat. Sokan elrettennek tőle. Nem tudom, miért. Kevés a pozitív visszacsatolás. Nehéz így építkezni. Szörnyen nehéz. Minden szikladarabot egyedül, kézben cibálva kell felvonszolnom az egyre magasabb piramisra.

Félek felvállalni önmagam, és mindig csak egy-két szeletet mutatok, mert félek, hogy nem tetszik másoknak, amit látnak.

Nem vagyok rossz ember. Sőt, szerintem a jobb lelkűek közé tartozom. Bár azt nem tudom, hogy ez az életem szempontjából mennyire jó. Sokkal nehezebb, kevesebb bennem a másokon való átgázolásra vonatkozó késztetés. Hiányzik ez a fajta harci hajlam. Pedig a mai világban lehet, hogy ez elengedhetetlen. De nekem ezektől az emberektől hányingerem van. Irigylem őket valahol, mert mennyi mindent megtehetnek. Nem kell a mindennapi megélhetésen problémázniuk. A legjobb nőket kapják meg. A legjobb kocsikat, a legjobb helyet mindenhol. Bár gőzöm sincs, hogy mit takar a "legjobb" kifejezés ezeken a területeken. De én mégsem akarok ilyen lenni. Nem tudnék tükörbe nézni. Csak ezzel... jelenleg... kitörölhetem... Elvek. Amik jó dolgok, de most hatalmas gátat jelentenek nekem, és én most a gát védtelenebb oldalán vagyok. Nem a biztonsági zónában.

Olvasok. Csernus: A féfi. Érdekes gondolatok vannak benne. Még jócskán az elején tartok. Szerencsére nem túl mély, nem túl komoly, mert ahhoz nem lenne erőm. Tartanék is tőle. Az önérzetemet is csorbítaná, ha azt kellene mondanom, mégcsak magamnak is, hogy egy könyvtől várom a megoldást.

Megoldást nem is, de néhány kérdésre keresem a választ. Sok olyan gondolat van benne, ami én továbbfejlesztek, vagy csak azon mondatok hatására előjönnek belőlem újak.

Gondoltam, karcolatok formájában, lejegyzem ezeket. Hogy tanuljak belőle.

Nem tudom, mi lesz a vége, de valahogy félek. Mi van, ha nem is vagyok jó ember? Mi van, ha a gyerekkorom nyomaival szembe kell néznem? Mi van, ha gyenge vagyok? Mi van, ha nincsenek is önálló gondolataim és csak másokéból élek? Mi van, ha ezekre nem kapok választ?

Mindenesetre karcolok tovább.