karcolatok 1.
írta: wincent fortasse ; 2009.06.07. 12:27
Úton önmagam megismeréséhez vezető ösvényen. Úton-útfélen...
Nem tudom, hogy a konkrét személy elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban, vagy csak az van benne, vagy enélkül is borultam volna. Még nem tudom. Valószínűleg ki fog derülni, meg fogom érteni. Önmagam.
Elvesztem. Nem tudtam ki vagyok, miért vagyok, hova tartok, mit akarok, mire vagyok képes. Ezen válaszokra való adásra sem képes, sem hajlandó nem voltam. Nem bírtam kiszakadni a saját magam által kreált mocsárból.
Minden bizonnyal mélyre gyökerező pszichológiai okai lehetnek. Vagyis gyanítom, hogy így van. Eddig mereven elutasítottam, hogy a gyerekkoromban (is) kell keresni a választ, vagy tulajdonképpen csak ott. Le akartam zárni azt a korszakot, le akartam zárni a szüleimmel a kapcsolatot. Nem akartam emlékezni a rosszra, nem akartam olyanná válni mint ők, ugyanazokat a hibákat elkövetve. Magát az elvet is elutasítottam, mondván a felnőttkori énemet nem befolyásolja a gyerekkorom, hiszen én azt elfelejtettem, én azzal nem akarok törődni, én jó és még jobb ember kívánok lenni. Nem akarok hinni a pszichológia ezen részében, túl mesterkéltnek tűnik, túl okoskodónak, túl... Túlságosan félek talán szembenézni önmagammal. Fogalmam sincs. De már érdekel, már szeretném tudni a fenti kérdésekre a választ.
Újra vettem levegőt. Újra kezdem összerakni a szétesett darabjaimat. Félek a hullámvölgytől. Biztos, hogy eljön. A kérdés az, hogy túl tudom-e élni, és hogy meddig tart a felfelé ívelő pálya, amíg bizakodok, hiszek és emelkedek.
Nem merem felvállalni a félelmem mások előtt. A negatív és fekete gondolataim. Erősnek akarom mutatni magam. Nem akarom, hogy mások sajnáljanak. De valahol, ha mélyen magamba nézek, mégiscsak vágyom rá. Elmondanám, elsírnám bánatom, jól esne ha pátyolgatnának kicsit, ha sajnálnának amikor nagyon magam alatt vagyok. El akarom hitetni magammal, hogy ez rossz dolog, és én nem is vagyok ilyen. De be kell látnom, hogy mégiscsak bennem van ez is.
Több blogot írok. A személyiségem más-más szeletét. Nem akarom, hogy bárki lássa mindet együtt. Félek talán megnyílni teljesen? Nem tudom. Aki a nagyon rosszat látja, nem szeretném ha látná a jobbat, mert én magam is félek a hullámzástól. Aki a jót látja, nem szeretném ha látná a borzalmat, mert... Nem tudom miért. Szégyent érzek azt hiszem. Pedig belőlem jön az is.
Akaratlanul írok néha össze-vissza. Mármint ugyanazt a gondolatot, vagy elvet másképp mondom el két különböző embernek. Főleg, ha egy lányról van szó. Zavarba jövök. Igyekszem a legjobb arcom mutatni, de mégsem sikerül. Nem képmutatás talán, főleg nem hazugság, mert minden igaz. Talán túlkombinálom a dolgot. Vagy fordítva, szabadjára engedem a bennem rejlő gondolatokat és kifejezésmódokat. Sokan elrettennek tőle. Nem tudom, miért. Kevés a pozitív visszacsatolás. Nehéz így építkezni. Szörnyen nehéz. Minden szikladarabot egyedül, kézben cibálva kell felvonszolnom az egyre magasabb piramisra.
Félek felvállalni önmagam, és mindig csak egy-két szeletet mutatok, mert félek, hogy nem tetszik másoknak, amit látnak.
Nem vagyok rossz ember. Sőt, szerintem a jobb lelkűek közé tartozom. Bár azt nem tudom, hogy ez az életem szempontjából mennyire jó. Sokkal nehezebb, kevesebb bennem a másokon való átgázolásra vonatkozó késztetés. Hiányzik ez a fajta harci hajlam. Pedig a mai világban lehet, hogy ez elengedhetetlen. De nekem ezektől az emberektől hányingerem van. Irigylem őket valahol, mert mennyi mindent megtehetnek. Nem kell a mindennapi megélhetésen problémázniuk. A legjobb nőket kapják meg. A legjobb kocsikat, a legjobb helyet mindenhol. Bár gőzöm sincs, hogy mit takar a "legjobb" kifejezés ezeken a területeken. De én mégsem akarok ilyen lenni. Nem tudnék tükörbe nézni. Csak ezzel... jelenleg... kitörölhetem... Elvek. Amik jó dolgok, de most hatalmas gátat jelentenek nekem, és én most a gát védtelenebb oldalán vagyok. Nem a biztonsági zónában.
Olvasok. Csernus: A féfi. Érdekes gondolatok vannak benne. Még jócskán az elején tartok. Szerencsére nem túl mély, nem túl komoly, mert ahhoz nem lenne erőm. Tartanék is tőle. Az önérzetemet is csorbítaná, ha azt kellene mondanom, mégcsak magamnak is, hogy egy könyvtől várom a megoldást.
Megoldást nem is, de néhány kérdésre keresem a választ. Sok olyan gondolat van benne, ami én továbbfejlesztek, vagy csak azon mondatok hatására előjönnek belőlem újak.
Gondoltam, karcolatok formájában, lejegyzem ezeket. Hogy tanuljak belőle.
Nem tudom, mi lesz a vége, de valahogy félek. Mi van, ha nem is vagyok jó ember? Mi van, ha a gyerekkorom nyomaival szembe kell néznem? Mi van, ha gyenge vagyok? Mi van, ha nincsenek is önálló gondolataim és csak másokéból élek? Mi van, ha ezekre nem kapok választ?
Mindenesetre karcolok tovább.
menthetetlen
írta: wincent fortasse ; 2009.05.27. 12:51
Menthetetlen vagyok.
Menthetetlenül idealista, szürrealista, szentimentális.
Teljesen menthetetlen.
Nem érdekel, ki mit gondol, ki mennyire és miért tart engem lúzernek ezért. Vagy baromnak, bénának, vaknak.
Én hiszek az őszinteségben, a jóságban, a szavahihetőségben, a barátságban, a szerelemben, az önzetlenségben, a korrektségben, az emberségben, a boldogságban.
Nem! Nem és nem! Nem vagyok hajlandó feladni ezt magamban! Nem én, soha! Akkor sem, ha éhen halok, ha elveszik a fejem fölül a fedelet. Nem fogok megalázkodni, nem leszek gonosz, nem fogok hazudni, nem fogok másokat kihasználni. Nem fogok másokat (meg)bántani.
Akkor sem, ha ebben a világban csak így lehet előrébbjutni. Én maradi vagyok. Egy szentimentális barom. Nem érdekel, ha nem jutok előrébb, nem érdekel, ha nincstelen leszek. Nem érdekel, ha üres zsebbel és üres gyomorral kell nyomorognom. NEM ÉRDEKEL!
Egy dolgot senki és semmi nem fog elvenni tőlem: az önbecsülésem és a becsületem!
Zord világ. Elhull a gyenge. Én gyenge vagyok, elhullok. Én egy vegetáriánus oroszlán vagyok. Nem vagyok jó, mert nem alkalmazkodom a körülményekhez. Kipusztulok. De akkor sem adom fel a bizalmat, a hitemet. Ami megvan szinte minden és mindenki felé. Azért szinte, mert egy felé nincs: magam felé. Ez nem megy. Hittem a világmegváltásban, hittem, hogy jobbá lehet tenni a világot. Most nincs erőm hozzá, ülök a pocsojában. De ha egyszer feltámaszkodom, megmutatom.
Reszkess világ! Lehet, hogy vesztes vagyok. De amíg élek, ígérem, ember maradok!
szekrény
írta: wincent fortasse ; 2009.05.23. 09:41
Ma reggel elvittek két szerkrényt. Itt maradtak még a költözéskor. Most került rájuk sor. Két év után. Nem azért érdekes ez, mert annyira kellettek volna még, vagy mert kötödés alakult volna ki. Nem. Kacatosnak használtam. De most pakolni kellett. Mindent kivenni, ami az elmúlt két évben összegyűlt. Azóta, amikor utoljára boldog voltam. Vele.
Most pedig rengeteg emlék ömlött rám, ahogy kerültek elő a tárgyak szép sorban egymás után. Nyarak. Az együtt töltött idők búskomor emléke. Összeszorult a gyomrom. Belémhasított a fájdalom. Elmúlás. Visszatérő apró sebekkel, amik felhasítják azt a vékony kis hártyát, ami éppcsak elfedi az alatta lévő dolgokat. Ma megint belémmart. De biztosan így kell lennie. Biztosan boldogabb ott, ahová ment. Boldogabbá teszi az új. Belátom, én már nem tudtam. Így jogom sem lett volna itt tartani. Nem is akartam. Szerettem volna, de nem tehettem. Így olyan gyorsan és annyira szakítottam meg vele a kapcsolatot, amennyire csak lehetett. Ne lássa azt, amin keresztülmegyek. Ez volt az utolsó ajándékom neki. Hasít, éget, fáj. Elmúlik ez egyszer valaha? Nem tudom, hova emészthet még tovább. Szinte semmi nem maradt, csak egy maroknyi hamu. Vagy ez is olyan, mint a hamvasztás? Állítólag a tűznek a szív áll ellent a legtovább. Amikor már korom és hamu, akkor a szív még mindig ott izzik. Még kitart, még próbál valameddig itt maradni a fizikai világban. Talán ezért is fáj ez ennyire. Még dobog, mert kell neki. De már nem úgy ahogy rég. Ezek már más dallamok. Mélyebbek, dübörgősebbek. Lassabbak. Elnyúló fájdalom...
(...)
Tegnap háború volt. Egy igazi ki-ki harc. A fegyverek a szavak voltak. Egy lánnyal váltottunk néhány rím-csörtét. Verseltünk. Én írtam vidámat, hogy szép az élet. Ő írt rá, hogy a halál kell, és "önnön ölöm". Kezdtünk pár "sima" verssel. Na jó, lehet, hogy a vers túlzott kifejezés. Mondjuk, hogy mint laikusok, próbáltunk rímet faragni. Szóval pár bemelegítő asszó után írtam egy eszperentét. Erre ő is. Aztán végigmentünk az abc minden magánhangzóján. Elképesztő, hogy mennyire szép a magyar nyelv. Mennyire kifejező tud lenni.
Versed remek.
De lelked nemes.
Nem mehetsz!
Ez Te helyed!
Nem engedlek,
Mert kellesz.
Kezed remeg?
De szemed nevet.
Ne feledd, Kedves:
Keseregned nem kell,
Egyszer helyed megleled.***Nem-e? Hehe.nem lehet elengedned?eme keser, mely elemel,nem enged eleve.Tehetek ellene?Penge, melyen lebegek,de nem metsz el,ehelyett lelkem veszejtem el.
Ha akarsz: halsz.
Ha akarsz: haladsz!
Balga!
A harag ajkamba mar!
Maradj!
Ha van szablya,
Marj magamba!
Van talaj alant.
Rajta vagy.
S az tart.
Maradj, Aranyalma!***
Halad a marha.
Ha hagyja,Hajtja a harag.Rab.Alant a kard.Ha akarja, szabad.
Bilincs?
Nihil?
Nincs mit hinni?
Pihi!
Hit visz ki!
Itt kis kilincs:
nyisd ki!
Hisz' kint kincs!
Higgy kicsit!***
Hinni hiszi,így ír, visz, s irt,mit bír.Kilincs nincs.Ki itt tilt, hiszi is,kinyír.
Sátán, s kár vár!
Tán Láp-vár!
Hát: lásd más álmát,
S pár vágyát!
Válj hálás lánnyá!
Állj vártán!
Várj! Láss s járj!
Szállj fácán hátán!***
Hálám hát
láp ágyán áll,ál-ártány átvág,tán Sátán vár,ám ár s ágátszáll álmán,hálám árán.
Fölös körök...
Bömbölök, dörömbölök!
Vödör söröm öntöm.
Töröm öklöm s körmöm!
Könny jön rögtön.
Szörny s völgygödör...
Gyöngyöm, könyörgök: örömködj!
Jöjj! Röhögj! Pörögj!***
Örök öröm győz, s dönt.
Jövök, örömködök, s önnön ölök.Földön könny...törlök, s röhögök.Örököm öl, örömöm tör,ő dönt. Hörgök.
Kút? Zsupsz?
Úgy túljutsz?
Rút lúd, unsz? Ússz!
Búsulsz? Fuss!
Jut új út!***
Új út fut...Túl túrt.
Úgy úr: tud, s fúlsz.gyúr, s tunyulsz, butulsz.ún, s unjuk.
Ütsz? Csücsülsz?
Füstünk tűr.
Űrt űz.
Gyűrűt fűzünk.
Ülünk s tűrünk.***
Ügy s kűr dűl,
tűz, s bűz űz,Ügyünk, üdv!Tűrünk, s ürmünk ül.
Kék ég.
Vén mén bég: MÉG!
Félénk lény.
Kérés: légy szép!***
Tér s ég él, s ért ér:
élénk vér kél, és térélést kérvén, térképénszéttér, s dér élén fél...
Morogsz, Morcos?
Konok, bolond dolog!
Nos: torz borz tolt copfot.
Mohó volt s torkot nyomott.
Hohó, mondom, s potrohon dobom.***
Lohol, kohol, s dobol,
olykor dohog, ó, konok!Told, óvón odvot tol,s okot fog, okos tolonc.
t...
írta: wincent fortasse ; 2009.05.22. 14:02
"Egy lány a netről"
Egy picit semmitmondó, talán degradáló is. Vagy csak nekem fura? Szóval ismerek egy lányt a netről. Bár túlzás, hogy ismerem, mondjuk úgy, hogy a neten találtam rá. Pontosabban a gondolataira, az érzéseire. Arra, ahogyan és amiket ír. Olyan ő, mint egy csiszolatlan gyémánt. Valamiért magába süllyedt, kirekesztette a világot, vagy a világ rekesztette ki őt? Levelezünk. Aranyos, kedves. A szó nagyon szoros értelmében magányos. Egyedül érzi magát, és egyedül is kívánja érezni magát. Fél? Retteg? Lehet. Még nem tudom.
Kétféle "hangnemben" ír. Az egyiktől olvadok, mert a lelke mélyéről jön, tisztán, vidáman, melegen. A másik viszont nyers, már-már közönséges, durva, néha argó. Hangulatember.
De értékes. Értékesek a gondolatai. Egy fiatal, 20 éves lány. Tele szorongással, depresszióval, halálvággyal. Miért? Nem tudom, de szeretném megfejteni. Én látom benne a tüzet, a szenvedélyt, a jóságot. Nem, nem magam miatt. Nem azért, hogy "megszerezzem". Azért 10-12 év korkülönbség sok. Azt hiszem. Persze, igaz, hogy a kor relatív, és ez nem számít. De azt hiszem, természetes, hogy ez is átfut az agyamon. Végülis keresek. Társat. Egy életre. Lehet, hogy nem a következő lány lesz az. De lehet, hogy igen.
Nyitott heten vagyok túl. Két fantasztikus lányt ismertem meg így. Már a tudat, hogy vannak értékes, értelmes, normális lányok. Ez is segít, nem értékelem túl Őt. Nem hozzá, de mondjuk úgy, az Ő "szintjéhez" viszonyítok akaratlanul is. Persze nehéz, mert Őt ismertem. Régóta, nagyon. Jobban, mint bármi, jobban mint bárkit.
De itt vannak ők. Jelek. A gondolataik akarva akaratlan boldogabbá tettek. Picit mosolyt csaltak az arcomra.
Nem tudom, hova tartok.
Talán
írta: wincent fortasse ; 2009.05.22. 12:59
Írtam, mert írnom kellett. Úgy éreztem, nem tudom azokat a gondolatokat, érzéseket magamban tartani. Nem voltak magasröptűek, nem voltak világmegváltók. De jöttek. Érlelődött bennem, magába szívott mindent, ami én vagyok, egyfajta édes esszencia. Leírva más. Sokszor nehéz leírni az érzéseket. Kevés a szó, néha ugyanaz másnak mást jelent. Néha az én színeim másnak szürkeség. Van, hogy csak túlzott ömlengésnek tűnik. Mert nem tudok írni. Nem tudok csak úgy fogalmazni. Érzék kérdése tán, az hiányzik? Vagy a rutin, a tapasztalat? Mi kell ahhoz, hogy a feltörő gondolatok a színek viharos forgataga helyett szivárványszerű rendben sorakozzanak. Egy kerek egészet adva. Értelmet a szavak mögé.
Nehéz, borzasztóan nehéz írni. Mármint jól írni. Úgy, hogy érdemes és egyben érdekes legyen olvasni. Úgy, hogy visszaadja azt, ami bennem van, és úgy, ahogy bennem megfogant. Kicsattannak a szavak, melyek leírva sokszor mást mutatnak. Én értem, én tudom mi miből fakad. Vajon más is így érzi?
Írtam, mert írnom kellett. Talán olvasta is. Nem tudom. Válasz még nem érkezett. De jobban van. Tudom. Újra szárnyal. Siklik a tömeg felett, felragadja őket, táncot jár velük. Ez így van jól. Pár sorától, néhány szótól én is szárnyat növesztek, nyomába szegődök. Én is adni akarok, én is szeretnék másnak sokat jelenteni. Vagy az is épp elég, ha picit, de jót. Csak egy mosoly, egy kósza vidám pillanat, vagy bármi, ami nem lenne ott, ha nem lennék ott, ha nem repülnék éppen OTT. Nem számít a személyem, nem számít, hogy ki vagyok, nem számít hová tartok. A lényeg az, hogy adhatok.
Talán... Nomen est omen
Kétforintos hívás
írta: wincent fortasse ; 2009.05.22. 10:43
Egy hívás 2 Ft. Az Úr 1989-dik esztendeje, Magyarország.
Szomszédok. Igen, a klasszikus magyar szappanopera.
Újra ismétlik. Más világ. De mégis, mintha ma forgatták volna, csak az árakat kell felszorozni. 10-zel, 20-szal... Ugyanazok a gondok: nincs pénz, sok az álnokság. Válság van. Talán ezért adják újra? Nosztalgia.
Vágásiék, Mágenheimék, Takácsék. Klasszikus.
Kiszakadok egy pillanatra a jelenből. Belecsöppenek egy másik jelenbe. Szinte ugyanaz. Keresem pár napja azt a jelzőt, ami legjobban jellemzi: bájos. Keserű, kedves, beszédes.
Lehet, hogy nem tökéletes, de a miénk! Magyar narancs...
Hullámvasúton
írta: wincent fortasse ; 2009.05.22. 10:00
Ez egy másik világ, ez a jól eltervezett új életem. Az enyém. Mert megérdemlem.
Új blog, új gondolatok... Na persze, csak szeretném. Talán új szavak a régi köntösbe bújtatva.
Zsupsz! Beleugrom. Vigyen, tépjen szét, ráncigáljon valahova, mert elég volt. Fájok.
Keringek, forgok. A 22-es csapdája. Már önmagában is beszédes ez a szám. Ez a szerencseszámom is. Ma van a hónap 22. napja. Ma hét hónapja, hogy elment. Végleg. El akart menni, elkívánkozott. Aki menni akar, tartani erővel nem lehet. Jött egy új lehetőség, egy új szerelem. Itthagyott. Szerettük egymást, de valamiért nem működött. Valami elfogyott a végére.
Hét borzasztó hónap. Egyszer fenn, máskor lenn. Eldöntöm, hogy vége és kilépek. Valamerre, mert a múló órák önmagukban nem segítenek. Csak vagyok. Semmi nem történik.
Pár hete döntöttem: vonat. Nem ment.
Döntöttem: elvándorlok. Nem ment.
Pár napja döntöttem: csak azértis kimászom, akkor is ha beleszakadnak az izmaim.
Pár napig élt a remény. Ma valami megint megtört bennem. De még küzdök, még tekerem a bringát felfelé. Szétszakadok, szétrobbanok. Tudom, feladni nem szabad. De nem látom a végét.
Döntöttem: kimozdulok, ismerkedek, lazítok, levegőt veszek. De szétfeszítenek az érzések, nem bírom magamba tartani. Nincs türelmem. Ki akarom adni magamból amit érzek, a gondolataim, a vágyaim. Kimondani azt amit gondolok, amit érzek. Elrettennek tőle. Nem tudnak ezzel mit kezdeni.
Hullámvölgy. Ismét, mint annyiszor már. Nem tudom most hogyan, de kijövök belőle. Csakazértis! Naív vagyok. Hiszek a jó világban, hiszek az igázságosságban, hiszek az őszinteségben, hiszek az önzetlenségben, hiszek a szerelemben, hiszek a könnyekben, hiszek... hiszek... hiszek... Talán csak egy dologban nem hiszek.
Magamban...
Keresel valamit?
Az alábbi form segítségével kereshetsz a site-on:
Így se? Értesíts egy kommentben, hogy utánajárhassunk!
Haverok
Ezt a sablon.html-ben lehet szerkeszteni...